Az athéni demokrácia virágkoráról szóló videónk kapcsán oszlassunk el néhány félreértést az ókori olimpiákról.
A manapság doppingbotrányokkal szegélyezett olimpiák kapcsán divat emlegetni az ókori játékok nemes mivoltát, békés szándékát, a megkérdőjelezhetetlen erkölcsiségét, a sportszerűség mindenekfelett valóságát.
Nos, azért az ókoriak sem voltak szentek, a korabeli olimpiai játékok sok tekintetben mutattak hasonlóságot a mai botrányokkal, sőt bizonyos tekintetben sokkal durvábbak is voltak.
Az például igaz, hogy a játékok idejére felfüggesztették a harcokat, ám az első játékokat kifejezetten arra használták a nemes hellének, hogy harc nélkül eljussanak Olümpiába. Maga a versengés is katonai célokat, egyfajta gyakorlatozást szolgált, nem véletlenül szerepelt a távolugrás, a gerelyvetés és a futás a versenyszámok között, ezek mind a harcra való felkészítést szolgálták. A legnépszerűbb mégis a pankráció volt, amolyan igazi, utcai csihi-puhi, ahol minden megengedett volt, kivéve a harapás és az ellen szemének kinyomása. Az ókori görögöket csak és kizárólag a győzelem érdekelte, második, harmadik helyezettet nem is hirdettek a versengések végén, aki nem győzött, szégyenkezve, bujkálva, nevetéstől és gúnyos megjegyzésektől kísérve hagyta el a helyszínt. A csalások is mindennaposak voltak, a birkózók olajjal kenték be magukat, hogy kicsússzanak ellenfelük szorításából, a futók levágták a pálya sarkait, illetve előszeretettel buktatták, gáncsolták el egymást a siker érdekében. És akkor a teljesen elterjedt megvesztegetésről még nem is szóltunk.
Az újkori olimpiák tehát sok szempontból emelkedettebbek az ókoriaknál, annak ellenére is, hogy a botrányok szinte valamennyi eseményt végigkísérik.
