Sokszor csak az utókor ismeri el a művészt. Nem volt ez másképp Csokonai esetében sem, aki élete végére igazi emberkerülő lett.
Antiszociális. ma valószínűleg ezzel a szóval illetnék a szakemberek Csokonai Vitéz Mihályt, aki bár a felvilágosodás egyik legnagyobb hazai irodalmi alakja, ám életében mindössze két kötete jelent meg, A tavasz 1802-ben és a Dorottya 1804-ben. Noha lelkesedésében már ifjúkorában sem volt hiány, levelezett Kazinczyval, szerkesztett újságot, tanított gimnáziumban, ám a sikerek elkerülték, és még szerelmi bánat is búsította lelkét. 1794-ben megismerkedett nagy szerelmével, számos költeményében emlegetett múzsájával, Vajda Juliannával, azaz Lillával, ám hiába szerzett a költő állást, hogy a házasságuknak alapot adjon, Lilla szülei férjhez adták a lányt – nem hozzá. Ettől kezdve Csokonai a Dunántúlon bolyongott, Csurgón tanított kicsit, majd visszatért szülővárosába, Debrecenbe, ahol már nehéz körülmények között, szűkösen élt. Élete utolsó stádiumában a teljes emberkerülés jellemezte. 1804-ben verses búcsúztatót írt és mondott Váradon, Rhédey Lajosné temetésén, ahol is megfázott, öröklött tüdőbaja kiújult, és el is vitte 1805. január 28-án.
Költészete azonban máig velünk maradt, A reményhez című verse is méltán emelkedett a magyar irodalom legismertebb remekművei sorába.
